A Körös-Maros Nemzeti Park
Alapjában véve a romániai hegyek lábaitól a Tiszáig nyúló térség része, annak különleges élővilágát őrizgeti, sok olyan állattal, növénnyel, amelyek csak itt fordulnak elő jelentős számban. A táj mai arculatát a körülötte levő folyók hozták létre, nagy részben árterületnek számított, tehát sok az ideiglenesen vagy állandóan vízzel borított védett élőhely.
Érdekes, hogy a víz mennyiségétől függő kis területek egymáshoz közel mennyire különbözhetnek. Néhol a folyók öntésterületeiből lett mocsarak kiszáradhatatlan, átjárhatatlan növény és sártengernek tűnnek, míg tőlük nem messze a vízhiány szikes „sivatagokat” hoz létre, s mindez kis területen belül nagy biodiverzitást (sokféleséget) okoz. A szikes helyeket kedvelik a varjúháj félék is, amelyek belül nyálkás, húsos levelükben sok vizet tárolhatnak, így tűrve el hosszú ideig a vízhiányt, némely képviselőik a hegyvidéki száraz sziklapuszta gyepek lakói. A bárányparéj szintén a szikeseket kedveli, szívesen jelenik meg ott, ahol más növények még nem tudtak megtelepedni, hosszú indákkal minden irányban gyorsan terjeszkedik, versengve a pionír növényekkel, mint a cickafark, fehér üröm. Persze a szikeseket is alkalmanként ellepi a víz, így a hódító növényzet átalakul, esetleg alacsony sásfélék veszik át a helyüket, majd a víz elvonultával a kihalt talajért ismét elindulhat a hódító harc. Ha hosszabb ideig nem jön víz, az elsődleges növényeket kiszorítják a magasabbra növő, hosszabb tenyészidejű növények, majd jönnek a kisebb cserjék, és a puhafák, amelyek kitűnően alkalmazkodtak ahhoz, hogy akár hónapokig is alacsony vízben, vagy éppen szárazon álljanak.
A vízfolyásokat kísérik mindenhol az ilyen puhafás fasorok, ligetek, sokszor belelógva a vízbe is, kijjebb a fűzeket lecserélik a nyárak, tölgyek, az éger pedig azt kedveli, ha szinte állandóan „bokáig” álldogálhat a mocsárban, ezek az égerlápok különleges élőhellyel szolgálnak néhány növénynek és állatnak, amelyek máshol csak ritkán találhatók.
A sok vízzel rendelkező napos réteket szeretik a magasabbra növő virágok, például a ritka orchideaféle kosborok, nőszirmok. Az ilyen élőhelyeket ma már sokszor kaszálónak, legelőnek használják, így fenntartják a jelenlegi ökoszisztémát (növény-, és állat társulás), a zárótársulás ezért nem jöhet létre, fás szárú növények nem szoríthatják ki a kisebb, fényt kedvelőket. A nemzeti parkok feladatai közé tartozik a kaszáltatás éppúgy, mint a külföldről betelepített jövevényfajok kordában tartása, sőt néha teljes kipusztítása. Ezek az idegen növények sokszor erősebbek, mint az őshonosak, állományuk ráadásul sokkal értéktelenebb természeti szempontból, ezért próbálják megállítani a terjedésüket.
A nemzeti park néhány területi egysége:
A Dévaványai-Ecsegi puszták hajdani mocsarai hatalmas kiterjedésűek voltak, melyeket vízzel a Hortobágy és a Berettyó láttak el. A folyószabályozások után a régi dús füvű nedves legelők, kaszálók kiszáradtak, létrejöttek a mai alföld jellegzetes szikes pusztái, ahol megfogyatkozott a vizes helyek gazdag madárvilága is. A néhány megmaradt mocsár ma már nagyon fontossá vált, és a vízimadarak óriási számban fészkelnek, vagy választják vonulási útjukon pihenőül. A fészekrakó madarak között vannak a nyílt vizet kedvelő récék, hatytyúk, melyek ma már többnyire félvadak csupán, anynyira megszokták az ember jelenlétét. A nádas sekély részein fehér kis-, és nagykócsagok, szürke, vörös, vagy néha üstökös gémek vadásznak kis halakra, madarakra hegyes csőrükkel, jó álcázó képességük segítségével. A nádban félénk nádirigók csapnak hirtelen meglepően nagy zajt, ha megijednek az arra járótól, függőcinegék építenek a parti fákon vékony növényi szálakból lógó nemezlabdaszerű fészkeket, alattuk a vízicsibék kutatnak a sárban. A nyílt vizek növényei közé tartoznak a vízitök, tündérfátyol, és a sulyom, melyet régen lisztté őrölve fogyasztottak a helybéliek.
Fontos megemlíteni a túzokrezervátumot is, mely Európa legnagyobb testű madarának veszélyeztetett állományát hivatott megmenteni. A túzok csak a nyílt, füves pusztákon érzi jól magát, egyetlen fasor is akadályozhatja a repülésben, mivel általában alacsonyan a talaj fölött vitorlázik, hasonlóan a fácánhoz. Fészkében ülve rendkívül félénk, s ha felzavarják néhány alkalommal, akár otthagyhatja a tojásait is, ezért különleges védelmet igényel és kap is ezen a területen.
A Kis-Sárrét a nemzeti park legféltettebb kis területi egysége, az itt kialakított halastórendszer a második legnagyobb az országban. 2700 hektáros területének mintegy fele fokozottan védett. Víziélőhelyi különlegessége és fontossága miatt nemzetközi védelmet kapott. Élnek itt nagy számban fokozottan védett cigányrécék, a már említett kócsagokon és gémeken kívül itt fészkel még a lapos csőrű kanalas gém. A tavak mellett szerencsésen megmaradt két régi időket idéző nedves rét, az Ugrai-, és a Sző-rét, a vátyoni erdők közt pedig kis réteken egyedülálló látnivaló a csodálatosan szép agárkosborok tízezreinek virágzása tavasz végén.
A bélmegyeri fáspuszta a folyószabályozások következtében vált száraz szikes területté, az itt élő hatalmas kocsánytalan tölgyek alkotnak különleges látnivalót, mellettük a réteken legeltetéssel tartják fenn a sziki puszták régi állapotát. Néhány nedvesebb réttel együtt ez a terület nagy kiterjedésű képviselője a sziki erdőssztyeppéknek. Néhány ritka védett madarunk fészkel erre, mint a színekben igen gazdag, méheket és darazsat fogyasztó gyurgyalag, az éjjel hangtalanul repülő, kitűnő hallású gyöngybagoly, vagy a nagyobb ragadozók közül a barna kánya, melyeket gyakran még ma is összekevernek a varjakkal.
A Mágor-puszta már 29 éve védelmet élvez, a nemzeti park azonban közvetlen környezetét is hozzá csatolta, így egyik igen jelentős kultúrtörténeti emlékünket sikerült hajdani állapotában megőrizni. Hasonló kezdeményezések lehetnének másutt is az országban, mert a védelem leginkább csak egy épületre, egy fasorra, egy fára vonatkozik, míg annak környezete teljesen megváltozhat, pedig a természetben az élőlények, vagy a különleges építmények hangulata, képe nagyban függ közvetlen környezetétől is.
A Kardoskúti Fehértó az ország egyik legjelentősebb élőhelye, 1966 óta védett, 1979 óta pedig a Ramsari – egyezmény hatálya alá tartozik. Fontossága a szikes tórendszerének köszönhető, mely kiemelkedő a madárvonulások idején, az év többi időszakában pedig gazdag fészkelő madarakban. Nemcsak ludak, fecskék állomása az őszi időszakban, de ilyenkor, október-november környékén a darvak tízezreinek vonulása figyelhető meg itt. Ezen kívül tél végén az északra vonuló ludak, récék, cankók, lilék számára régóta kitűnő pihenőhelyül szolgál, ennek alapja a zavartalan környezet, és a környező terület hagyományos művelése. Emellett a nemzeti park szürkemarha, racka, cigája juh állománya is itt található, melyek az állattenyésztésben egyre fontosabb szerepet kapnak, mint ősi fajták.
Hoffer Erik
