A csoda

Az utóbbi idő reggeli, munkába száguldó meditatív biciklizésének visszatérő kérdése, hogy miért is szenvedünk annyit az életben, melyre az ismétlődő válasz, hogy valószínűleg azért, mert nem vagyunk hajlandóak tanulni belőle.

Ellenségnek nézzük a segítő kezet, Isteni csapásnak a nehézséget, a sors kegyetlenségének az ok nélküli tragédiát. Pedig, ha igaz alázattal sikerül a létezés harmadik nagy törvényét, az elfogadást megérteni, miszerint az élet iskolájában minden értünk van, akkor lehetséges a számunkra, hogy a szépség, szeretet és harmónia honába hazatérhessünk. Ide pedig senkit sem lehet elrángatni, csupán – mint a virág mézédes nektára a méhecskét, vagy mint történetünk izzó szívű szereplőjét a málnás üdesége – bevonzani.

Szóval, ahelyett, hogy egy csetlő-botló „gyermek” félig megélt okoskodásait hallgatnánk, lássuk végre mai „mesénket”, mely egy tapasztalt és sokat megélt érzékeny női szív titkos kincseként őrződött idáig, hisz a bölcs Gárdonyit idézve, mesét rejt minden érző szív…

Talán több, mint 20 éve történt, meséli kedves ismerősöm, mintegy előfelvonásként a fő színhez, hogy egy munkahelyi baleset és egy gondatlan orvosi utókezelés következtében csontig sorvadt a jobb lába. Majd az utolsó pillanatban sikerült a csontritkulást visszafordítani, melynek örömére megmaradt a lába és tudott járni. Ezt követte jó tíz év, mikor is várva-várt szabadságának első napján nagy tervekkel mentek ki a férjével együtt vidéki telkükre, ahol a házépítés sok izgalmat és nem várt meglepetéseket rejtő szépségeit szerették volna gyakorolni. Hála a Jóistennek az élet játékában nem várt fordulatok is vannak, melyek segítenek bennünket abban, hogy változzunk, fejlődjünk s így a játék végére talán bölcs, tiszta szívű öregasszonyokká és öregemberekké válhassunk. Történetünk szereplője korban még ugyan nem itt járt, de mint igyekvő tanítvány valószínűleg egy komolyabb leckére már készen állt. Történt ugyanis, hogy férje egy mesterember társaságában épp a gerendákat rakodta, amikor is megbillent az egész rakomány és az egy raklap fa pedig a mezítlábas kis pántos papucsban lévő jobb lábára zuhant. Ami ezt követte, azt valószínűleg csak azok érzik, akik már átéltek hasonlót, így most csak egy „kegyetlenül fájt” idézet következik. Majd a kórházba menetel előtt férje még hazaszállította a szakembert, ami különös elrendezésből hosszú másfél órára sikeredett, időt hagyván a lavór vízzel való „gyógyításra” és az őszinte tudakozódásra. Ugyanis e csöpp asszony, akkoriban már nagy távlatokban gondolkozott. Hitte, hogy mindennek üzenete van számunkra, valamire figyelmeztet, hogy észrevegyük mi az, amit rosszul csinálunk életünkben. Sokáig gondolkozott, igyekezett magasabbról látni a tragédia értelmét, de ahogy egy fuldokló sem mentheti meg magát saját hajánál fogva, ugyanígy ő sem tudott keserédes önsajnálatánál továbbjutni.

Ekkor, a kert túlvégén feltűnt végre az együttérző hitvestárs, akire izzó erővel zúdult az elmúlt óra vadul lüktető kérdése: „Zolikám! Csak azt mondd meg, hogy miért pont megint a jobb lábam?” Ekkor, mint mikor egy sötét szobában felgyújtják a villanyt, vagy mint mikor millió kulcs és próbálkozás közül az egyik elfordítja a zárat, jött a megmentő segítő válasz: „Mert valószínűleg ugyanazokba a hibákba lépsz bele!”

Itt megállt az idő, és a szív élt már csak, amit a mellette lévő málnás szépsége – a lavórból kilépve –elvonzott. Majd párat lépve ott állt belefeledkezve a legmélyebb, legbensőbb történésbe ember és Isten között, melyről talán soha senki sem tud majd, de amire mindketten mélyen emlékeznek a szívükben, örökre. Ekkor a három, számára legfontosabb, életében sorra ismétlődő tanulnivaló kristálytisztán ragyogott az isteni fényben és elsöprő volt a tiszta érzés, miszerint, ha egy baleset eléri rendeltetését, nincs értelme, hogy fennmaradjon többé.

Ezzel a villanásnyi gondolattal, megértéssel és azzal a rajongó örömmel, mint mikor valaki réeszmél, hogy tud járni, gyógyultan kisétált a málnásból, hogy mindezt boldogan ugrálva elmesélje férjének. Ő hitetlenül állt, mondván, hogy sok csodás gyógyulásról olvasott már, és talán ezt se hinné el, ha nem lenne részese. Majd a nap további részében egy hatalmas túra következett és az egész kék, fekete, duzzadt történésből másnapra csupán egy hajszálvékony karcolás maradt, melyet érdekes módon, egy számára idegen szóhasználattal így fogalmazott meg : „Jé, a bőröm emlékszik rá!”
Ettől fogva Cilikének sem volt kérdés, hogy minden a javunkat szolgálja, minden értünk van, rendeltetéssel vonódik be életünkbe, hogy tanulhassunk belőle. Így az igazi gyógyulás mindig belül, csakis szívünk, lelkünk legmélyén történhet, és ez mindannyiunk sajátja, mindenki képes rá, csak merjünk hinni benne.

Bozsó Ágnes