A Várkonyi-örökség

Várkonyi Nándor fiatalon költözött Pécsre, fél évszázadig élt ott, mint könyvtáros, irodalomtörténész, egyetemi magántanár, irodalmitársaság-alapító, folyóirat-szerkesztő, őskultúrák szenvedélyes kutatója. Fiát, Dr. Várkonyi Pétert kérdeztük édesapjával kapcsolatos emlékeiről.

– Édesapja a harmincas években Pécs szellemi életének egyik legjelentősebb polihisztora volt. Milyen emlékei fűződnek ehhez az időszakhoz?
– 1932-ben születtem. Első emlékeim – melyet ma hetven év távlatában felidézni tudok – nyolc-kilenc éves koromra tehetők. Sajnos mindjárt említenem kell, és nem kerülhető el az a körülmény, hogy apám az első világháborúban elvesztette hallását. Gyermekkorom éveit rendkívüli helyzetben töltöttem. Miután apám szájról olvasott, illetve a levegőbe írt szavakat tükörírásként tudta fordítani, mondanivalómat csak így közölhettem vele. Ez több dolgot is eredményezett. Egyrészt egyszerre artikuláltam szájmozgással a szavakat és írtam őket a térben. Ez eredményezte más gyermekeknél nagyobb mértékben a beszéd és az írás egységét.

Másrészt minden mondandómat a legrövidebbre kellett tömörítenem, melynek következménye a sűrített gondolkodásra való készség. A bőbeszédűség, vagy még inkább a „fecsegés” eleve kizárt volt. Ezért a vele való társalgás speciális „beszéd- és értelemgyakorlatoknak” bizonyult.

Harmadrészt miután jól tudott velem beszélni a fenti módon, korán elvitt baráti körébe, ahol tolmácsként szerepeltem. Korán meg kellett tanulnom, a mások által mondottakat lényegre sűrítve összefoglalni és azt önállóan megfogalmazni. Ennek később nagy hasznát vettem.

További emlékeim ebből a korból. 1941-ben sátoros kerékpártúrára indultunk kettesben. Szombathelyig vonaton mentünk. Onnan kerékpáron Weöres Sándorékhoz Csöngére(1), majd a Balatonhoz, tovább az északi parton Badacsonytól Balatonakarattyáig Kodolányi Jánosékhoz. Miután nem hallott, én elől mentem. Ha hátulról autó közelített, karomat felemelve jeleztem – hasonlóképp előzéskor. Ezen az úton meg kellett tanulnom a másokkal szembeni felelősséget; tudat alatt, gyerekfejjel azt, hogy minden tevékenységemmel másoknak is ártok, vagy használok. Máig is így gondolom: egységben élünk! Aki magának árt, azzal ezt teszi másokkal is, és aki magát értékesebbé teszi, azzal másoknak is használ.

– Pezsgő művésztársaság vette körül. Kik tartoztak baráti köréhez?
– 1929-ben írta első jelentős művét „Modern magyar irodalom” címmel. Levelezése kapcsán személyes kapcsolatba került a kor íróival, költőivel; sok irodalmi nagysággal, például: Kosztolányi Dezsővel, Babits Mihállyal, Móricz Zsigmonddal és másokkal. Akikkel baráti viszony is kialakult: elsősorban és mindenki mást megelőzve Kodolányi Jánossal. Baráti szálak fűzték: Illyés Gyulához, Szabó Lőrinchez, Németh Lászlóhoz, Gyergyai Alberthez, Keresztúri Dezsőhöz. A pécsiek természetesen mind baráti köréhez tartoztak. Akik hozzánk jártak, és elsősorban tudom őket felidézni emlékeimben: Weöres Sándor, Csorba Győző, Tatay Sándor, Takáts Gyula, Bárdosi Németh János, Lovász Pál, Makay Gusztáv, Martin Ferenc. Később még az akkori fiatalok: Galsai Pongrác, Rajnai László, Bécsy Tamás. Természetesen még sokan mások.

1941-ben megalakult a Janus Pannonius Társaság folyóirata, a Sorsunk, melynek mindvégig főszerkesztője volt. Szerkesztőtársai: Weöres Sándor, később Csorba Győző (Makai Gusztávon és Lovász Pálon kívül). Homok utcai házunkban, ahogy emlékirataiban írja: „…megfordult nálunk mint szállóvendég vagy látogató: Veres Péter, Erdélyi Jóska, Berda József (megdöbbentő mennyiségben), Takáts Gyuszi, Tatay Sanyi, Juhász Géza és persze a helybeli istenfik élükön Weöres Sanyival.”(2)

– Olthatatlan alkotási lázát milyen vágyak, célok ösztönözték?
– Röviden válaszolok: önmaga és a világ megismerése.

– Mit tartott irodalmi és erkölcsi eszményének?
– Önmaga vezérelvének és egyben erkölcsi és irodalmi eszményének azt tartotta: a gondolat egy a szavakkal és a szó a cselekedetekkel. Ez egyben a katolikus vallás – mélyen vallásos ember volt – liturgiájának „confiteor”- jából is következik: „…quia nimis peccavi cogitatione, verbo et opere…”. Lényege pedig az, hogy aki így él, sohasem kerülhet szembe önmagával! Továbbá ez a hármas egység szülője az autonóm gondolkodásnak, alapja a szuverén személyiségnek, amilyen valóban ő is volt. A független gondolkodást mindennél többnek tartotta. Ahogy Rajnai László írta „…egyvalamit őrzött féltékeny szigorral magában; a belső függetlenséget…”(3). Nála a nehéz diktatúra körülményei között a függetlenség helyettesítette a szabadságot.

– Vonzódása a képzőművészethez miben nyilvánult meg leginkább?
– Gyermek és fiatal korában huszonnégy éves koráig – míg végleg el nem vesztette hallását – a zene iránti vonzódása volt a legerősebb. Nyitrán nevelkedett, mindig énekelt. Nagyapám szlovák alkalmazottja „kántorkának” hívta, családi beceneve így „Kantu” volt. Testvérei mindig így szólították. Későbbiekben a képzőművészet, a festészet ragadta meg. Ezt időskori fiatal barátja, Rajnai László vette észre. Róla szóló tanulmányában így ír: „A képzőművészet például már fiatalon is jobban vonzotta, mint az irodalom. A későbbi években pedig, mikor legföljebb a baráti unszolásnak engedett, hogy véleményt mondjon egy irodalmi munkáról, még mindig lelkesedéssel beszélt egy ismert képzőművészeti remekműről. (…) Legrosszabb állapotában is izgalom vett rajta erőt, ha egy festőnek a műtermébe lépett. Ha először járt egy lakásban, nem a könyveket, hanem a falon függő képeket nézte meg minden más előtt.”(3)

– Szerteágazó érdeklődésében mi ragadta meg igazán?
– A prehisztorikus kor kultúrája. Ez alakította ki világképét, melyben elfordult a progresszivista dinamikus, az individuum jelentőségét túlhangsúlyozó szellemtörténeti folyamattól és értékrendtől, mely a XX. században a civilizáció előretörésével a kultúrától való eltávolodáshoz vezetett; és visszatért – magáénak vallotta – a sztatikus, egyéni kreativitást kultikus egységbe tömörítő, a kozmikus átélést mitológiai képekben megjelenítő kultúrához.

– Mikor írta édesapja a Sziriat oszlopai című művét és a teljességre való törekvés mellett mi volt a célja?
– Apám elgondolása és tervei szerint a Sziriat oszlopai összefoglaló címe egy tetralogikus sorozatnak, melynek tagjai: Elsüllyedt kultúrák, Elveszett Paradicsom, Varázstudomány, Ötödik Ember. Az első kötet fő címének maradt a Sziriat oszlopai és alcímként az első kiadásban az Elsüllyedt kultúrák. A művet 1937 és 1941 közötti években írta. Az első kiadása 1941-ben volt. Hogy mi volt a célja, jobban mondva, hogy a teljességre való törekvés mellett mi lehetett a célja, ezt valóban csak ő tudná megmondani. Én a következőket vélem műve céljának: azt, hogy nyilvánvalóvá tegye az ember szerepét és helyét a világban. Véleménye szerint a Teremtő az ember alkotó szellemét és szerepét a teremtésben abban határozta meg, hogy a dolgokat megnevezze, értéküket megjelölje, így a teremtés értelmét és jelentését hordozza, ezzel a Teremtés géniuszát tegye teljessé.

Jegyzetek:

1. Weöres Sándor: Egybegyűjtött levelek I. kötet; 540. oldal, 337. levél (Pesti Szalon-Marfa Mediterrán Könyvkiadó, 1998.)
2. Várkonyi Nándor: Pergő évek; 479. oldal (Magvető Könyvkiadó, 1976.)
3. Rajnai László: Az összművészet kísérlete: A nap és árnyéka című fejezet (Pannonia Könyvek)
Lejegyezte:
Péceliné Hoffman Erzsébet

2005/41.