Papi rendek Indiában
A hierophantész olyan papként szolgáló személy, aki a szent isteni misztériumok értelmezésével foglalkozik. A szó eredete a görög hierosz, ’szent’ kifejezésből ered, s a szóösszetételekben a hiero- előtag utal a fogalmak vallással, papsággal való kapcsolatára. Így a legszélesebb értelemben vonatkozik a szent dolgokkal, ügyekkel foglalkozó összes féle-fajta szent emberekre. Pap, aszkéta, remete, szerzetes, barát, lelkész, prédikátor, hitvalló, vértanú, sámán, táltos – a hierophantész sokféle rendje ismert a mi nyelvünkben és kultúránkban is, de Indiában – amit joggal neveznek a vallások földjének – elképesztő árnyalatgazdagság és kifejezésbeli bőség tapasztalható ezen a téren.
A hinduizmust nem a kötött dogmatikai rendszer, a közös történelem, vagy valamely vallásalapító fogja össze, hanem egy olyan szellemi keret, amely az ember istenkeresésének, valamint világi és túlvilági boldogulásának szinte minden vetületét felöleli. A hinduizmus különféle szellemi irányzatok, filozófiai iskolák, vallásos tradíciók és életmód gyakorlatok összessége. Éppúgy megtalálható benne az orthodoxia, mint a reformista irányzatok, egyetemes és partikuláris vonulatok, világi jellegű és szigorúan aszketikus vagy misztikus iskolák, inkább elméleti filozófiák, és gyakorlati tradíciók.
A hinduizmus legalább hat-nyolcezer esztendős múltra tekint vissza, kezdete nem ismeretes, gyökerei az írott történelemnél korábbra nyúlnak vissza. Keletkezése nem köthető egy bizonyos alapító tevékenységéhez. Öndefiníciója szerint e tradíció az örök erény, vallás (szanátan dharma) megnyilvánulása.
A hinduizmus páratlan életképességét és fennmaradását néhány sajátságos jellemző – mint a hagyománytisztelet, valamint a lelki felvilágosultságon alapuló toleráns rugalmasság –, valamint működőképes intézmények – eleven rítusok, szakrális családi élet, a társadalmi és lelki szerveződés rendjei, vagy a tanítók és guruk átörökítő rendszere – biztosítják.
Ilyen eleven intézménynek tekinthető a szent emberek, a szádhuk közössége. Hasonlít ez az egyházi körökben használatos klérus fogalmához, ami markáns különbséget tesz a papság és a laikus hívek között. A klérus a görög klerosz ’sors’ szóból ered, és tulajdonképpen sorsolás útján kiválasztott papságot jelent. A papi kar, a klérus tagjai isteni elhivatottság részesei, s mint ilyenek külön felavatásban részesülnek. A laikusoktól való megkülönböztetés végett tonzúrát (pilis – a hajnak a koponyán köralakban történő kiberetválása) viselnek. A klérus tagjai nem egyenlő rangúan, hanem a szent hierarchia különböző fokain helyezkednek el. A klérusba az új tagok felszentelés útján vétetnek fel. Gyakorlatilag minden klasszikus rendbe beavatással fogadnak be új résztvevőket. Ebből a szempontból beavatás akár a férfivé fogadás, vagy a keresztség, az orvosi vagy jogászi eskütétel, a papi szentelés, a szerzetesi próbaidő és fogadalomtétel, a dervisrendbe történő felvétel, a szellemi tradícióba való felvétel, a szent mantra átadása. Ezernyi más területen is érvényesül a beavatás fontossága, a szentség közvetítése mégis a misztikus rendek esetében a legnyilvánvalóbb. A tradícióhoz való tartozás olyan szellemi hátteret biztosít, ami megerősíti az ember személyes próbálkozását, és biztonságossá teszi fejlődését.
A misztérium-beavatások fokozatossága elengedhetetlen, s a különböző fokozatok más és más szimbolikus jelentést tudatosítanak a jelöltben. Az orthodox kereszténység hagyományában is létezik ez a fokozatosság: a fehér testvérek rendje a laikus papság, a fogadalmasok a fekete ruhás szerzetesek, akiknek egyik rendje a ’kisangyali kar’, végül ott vannak a remeték, akik napjában alig néhány szót szólhatnak és általában növényi étrendet követnek.
Az ókori Mithrász-kultusz misztériumába szintén beavatással fogadtak be jelölteket: víz-, méz- és vér általi beavatáson mentek keresztül, előbb a fény felé törekvő holló-rendbe, majd a növényi lét közösségét vállaló nümphiosz-fokozatba, a megsebzéssel járó katona-rendbe, a sors ellenében erőt és királyi tartást tanúsító oroszlánok közé, majd a jót s rosszat megkülönböztetni képes, kiválasztott ’perzsák’ közé került a jelölt. A hatodik fokozat a fáklyavivő napfutók rendje, mikor az ember nemcsak szolgálja a fényt és igazságot, hanem eggyé is válik azokkal, s bizonyosra veheti, hogy a túlvilágon a bátrak élete lesz az övé. A víz-keresztség lemossa a test szennyét, de a lelket is megtisztítja, a méz-keresztség az örökkévalóság édességére emlékeztet, a fekete bika kiömlő vérében vett vérkeresztség pedig az igazság és a fény bátor harcosai közé történő befogadás jele, egyben a hetedik fokozat, az átlényegülés. E fokozatokon keresztül értheti meg és járhatja be a jelölt a fejlődés útját az emberben lakozó állatiasság legyőzésétől az emberré, majd az emberfölötti emberré válás folyamatában.
Számos vallásos, misztikus és okkult hagyományban ismeretes a lelki gyakorlók kalibráltsága, az adeptusok, a spirituális mesterek hierarchiája, kompetenciakülönbsége. A beavatottság adja azt a spirituális többletet, amivel a gyakorló mások szolgálatába szegődhet. Az istenszeretet jógájában is több fokozatú a beavatás. A követői avatás a közösségbe történő felvételt jelenti. A tanítványi avatás során a mester teljes jogú gyakorlóvá fogadja tanítványát, lelki nevet és feladatot ad neki, s beavatja a szent név meditációs gyakorlatába. További lépcső a bráhmana-avatás, melyben a teológiában jártas, a rítusokhoz vonzódó, tanítói szándékú vagy értelmiségi elfoglaltságú személyek részesülhetnek. Ez még elmélyültebb lelki gyakorlatokat tesz lehetővé, és felhatalmazást jelent a tanítói, papi feladatok gyakorlására. Ismeretes továbbá az ember és Isten közötti intim viszony misztériumába történő beavatás, illetve a lemondás rendjébe történő bebocsáttatás, a szerzetessé szentelés.
Ezek a lépcsők az ember személyes életútja során érvényesülnek, ugyanakkor például az egyes rendek olyan társadalmi intézményeket is jelentenek, amelyek a spirituális folytonosságot biztosítják. Azzal, hogy például a jógik évezredek óta szinte változatlan gyakorlatokat végeznek a biztonság és a kontinuitás érzetét erősítik az emberekben, világról való lemondásukkal, társadalmi elkülönültségükkel pedig az emberi élet földöntúli hivatása mellett tesznek bizonyságot, szinte mindennapos mementóként emlékeztetve a hétköznapi embereket is lelki feladatukra.
Indiában a szent ember fogalomkörébe beletartoznak a magukat az isteni vagy éppen okkult ügyeknek szentelők, akik megfelelő tudással, hatalommal és tekintéllyel bírnak. Ide sorolhatók az ördögűzők, csodatévők, mágusok és varázslók, de a rítust őrző képzett papok, vagy a tan továbbadásáért felelős lelki tanítómesterek, illetve a tanítást a gyakorlatba átültető aszkéták és zarándokok sokasága. Az alábbiakban az idevágó fogalmakat sorakoztatjuk fel, rövid értelmezéssel együtt.
ácsárja – ’aki példájával tanít’, lelki, vallási tanító, rendje előírásainak követője, védatanító, tanítványok beavatója, rangban felér tíz upádhjájával (ld. alább)
alvar – Dél-indiai szentéletű aszkéta, teológiai munkásságukat sokszor költeményekben fejezték ki
arhat – ’értékes, becses’, a dzsainizmusban szent ember; a hinajána buddhizmusban a tíz bilincset (érzékiség, büszkeség, önelégültség, kétely, tudatlanság, szabály- és formafüggőség stb.) lerázó, nirvánába jutott szent, a mahájána buddhizmusban ismert bódhiszattva fogalmához hasonlatos, azzal a különbséggel, hogy az arhat a maga érdekében foglalkozik a nirvánával, míg a bódhiszattva vonakodik a nirvánába lépni, s inkább másokat segít az üdvösséghez.
avadhúta – ’felszabadult’ a nem bráhmana rendbe tartozó aszkéták általános érvényű megnevezése, mind a Siva- mind a Visnu-hitben (értelmezése: múlhatatlan (aksara) és legkiválóbb (varénja) aki lerázta (dhúta) azt (tat) [a világi kötöttségeket]
bhagat – hívő, általában a Visnu-hit követője, aki nem vonul ki a társadalomból
bhatta – nagy tudás ’viselője’, vallási tanítók titulusa, járulhat más titulushoz (pl. bhattácsárja) vagy személynévhez (pl. Kumárilabhatta)
bhiksu (páli: bhikku) – ’koldus’, Visnu-hívő vándoraszkéta, vagy buddhista szerzetes, aki lemondott a világról, s megélhetését mások könyöradománya biztosítja (női koldusok neve bhiksuní)
bráhmana – a hindu papi rend tagjainak általános megnevezése
csaturvédi – ’négy-Védás’, a négy Véda ismerője, tanulmányozója; egy bizonyos mathurai bráhmana rend megnevezése, akik híres birkózók, s a negyedik, az Atharva-véda követői
dandin– ’botos’, az aszkéták emblematikus botját hordozó, az advaita-védánta aszkétái egy bambuszbotot hordanak (éka-danda), a Visnu-hívők három bambuszpálcát egybekötve s egy negyedik, arasznyi darabbal kiegészítve (tri-danda), a Siva-hívők pedig a háromágú szigonyt (trisula) hordják
dvivédi – ’két-Védás’, két Véda ismerője
dzsangama – a lingájat-irányzat tanítója
dzsina – ’győztes’ a dzsainizmus szentje
dzsógi – a jógík egy rendje, jobbára csodatévő szent ember
gószvámí– ’tehenes úr, vagy az érzékek ura’, Visnu-hívő tanítók megnevezése, Csaitanja követői közt a hajdani Gószvámík családjának leszármazottai
guru– ’nehéz, súlyos’, lelki tanítómester, olyan fény, aki képes eloszlatni mások tudatlanságát
hansza – ’hattyú’, a tiszta szentek magas rendje, ld. paramahansza
jágjika – ’áldozatos’, a szentségek kiszolgáltatója, ceremóniák celebrálója
jati – ’törekvő’, világról lemondott aszkéta, gyakran kolostori szerzetes
jógi – a jóga követője, jógagyakorló, tágabb értelemben bármely aszkéta megnevezése lehet
kaivalin – ’önismerő’, az egylényegűség teljes lelki felismerésére jutott személy
kándarsi – a Védák egy bizonyos szekciójára (kánda) specializálódott bölcs
késin – ’hajas’ hajukat hosszúra növesztő aszkéták megnevezése
mahant – ’nagy’, rendfőnök, kolostori elöljáró, abbé
mahátmá – ’nagy lélek’, kiváló lelki tulajdonságokkal rendelkezők megnevezése
mankha – vándoraszkéta, aki egy szent képet, vagy hősi illusztrációt hord magával, s énekmondó bárdként azt magyarázza
muni – ’bölcs’, némasági fogadalomban élő remete, természetfölötti erővel bíró áldásosztó vagy átokszóró aszkéta
naisthiki – ’végérvényes’, a legkiválóbb aszkéta, aki örök szüzességi fogadalmat tett
nirgrantha– ’kötetlen’, a szenvedély és aragaszkodás csomóitól mentes személy, dzsainista vagy buddhista aszkéta, gyakran ruhátlan rendbe tartozó
pánda– hindu templomi pap és kalauz, aki a zarándokok nevében és számára elvégzi a szent rítusokat; a templomába rendszeresen járó családokat is nyilvántartja, ami fontos származási adatokat biztosít
pandit – a hindu törvények, filozófia és tudományok tudósa, törvénymagyarázó, szövegértelmező tudós
paramahansza – ’tökéletes hattyú’, az érzékek minden késztetését legyőző, legmagasabb rendű aszkéta; a hattyú (hansza) és tökéletes hattyú rendbéliek általában mezítelen aszkéták voltak, félreeső helyeken éltek, s a világgal, az élvezetekkel, sőt még az üdvösséggel szemben is teljes közömbösséget tanúsítottak
parivradzsaka – ’vándor’, kóbor szerzetes, vándor aszkéta (szannjászí), szofista
pauránika – ’puránai’, a Purána-irodalom tudósa, aki legalább hat Puránáról képes értekezni
púdzsárí – ’szertartáspap’, hindu templomok, kápolnák, illetve nyilvános imádati ceremóniák celebrálója, imádatot végző, olykor állásban lévő, fizetett pap
puróhit – hajdanán családi vagy törzsi pap, ma a családi pap, aki őrzi és elvégzi a hagyományos vallási és társadalmi rítusokat
rsi – legendás pátriárkák, névadó bölcsek, olykor a tekintélyes idős személyek titulusa
rtvidzs, rtvik – ősi, védai ceremóniák istentiszteleti papja, illetve a Visnu-hitben helyettesítő pap-tanító, aki a tekintélyes mester távollétében, de annak nevében tanít, beavat [A védai áldozatok részesei és papjai az alábbiak: áldozat szervezője (jadzsamána), áldozati főpap (szadaszja), italáldozó és fohászmondó Rg-védai pap (hótr), Jadzsur-védai szertartáspap (adhvarju), énekmondó Száma-védai pap (udgátri), Atharva-védai felügyelő és mantra-pap (bráhmin).]
sákhin – egy bizonyos Véda-iskolához tartozó, abban szakosodó személy
sásztrí – ’írástudó’, a szentírások tudósa
sramana – ’buzgó’, buddhista vagy dzsainista aszkéta, misztikus képességekkel bíró mágus
srótrija – a Védák egészét vagy bizonyos részeit memorizáló személy
szádhu – ’tökéletes’, minden világi kényelemről lemondó aszkéta, a megvilágosodás elkötelezettje, aki gyakran önsanyargató gyakorlatokkal törekszik misztikus képességekre
szannjászí – ’lemondott’, a negyedik, szerzetesi életrendbe tartozó ember, általában vándoraszkéta, aki lemondott a világról és a vagyonról, s levetette szent zsinórját (vagyis túllépett a vallási formákon is)
szúri bölcs, tudós, tanár, szaktudós jelentésű, tulajdonnevekhez járuló jelző; hajdanán az áldozat szervezőjének (jadzsamána) neve, aki a papok javadalmazásáról gondoskodott, illetve a szóma-nedvet préselte; illetve dzsainista főpapok titulusa
szvámí – ’úr’, szent ember, tanítómester, általában a szannjász rend tagjainak titulusa
tapaszvin – ’vezeklő’, önsanyargató aszkéta
tírthankara – ’gázlókészítő’, dzsainista üdvözítő szent, aki másokat is átvezet az élet zavaros vizein
trivédi – ’három-Védás’, a három Véda (Rg-, Száma- és Jadzsur-véda) ismerője
upádhjája – ’énekmondó’, szent szövegek hirdetője, recitálója, másodlagos jelentőségű szent szövegek tanítója, rangban a példájával tanító ácsárja alatt áll
vádin – ’beszélő’, teória, illetve bölcseleti iskola követője, tanítója, hirdetője
vaidika – Véda-szöveget recitáló személy
vaikhánasza –gyökereken és gyümölcsökön élő erdei remete, a harmadik életrendbe tartozó, külvilágtól visszavonult
vairági – ’lemondó’, általában Visnu-hívő aszkéta, aki a világról való lemondást gyakorolja
védhasz – ’tudó’, erények birtokosa, bölcs, tudós
vipra – ’inspirált’, képzett bráhmana, pap, bölcs, tudós, költő-teológus
Rácz Géza
2005/41.
