Aggteleki Nemzeti Park

Magyarország legkisebb nemzeti parkja 1985-ben létesült. Mára a kibővítések után is mindössze 20170 ha területű. Alapvetően egy átmeneti öv ez a vidék, útban a magasabb középhegységi régiók felé. Tengerszint feletti magassága alapján csak néhány ponton nevezhetjük középhegységnek, azonban sokféle mikroklíma jött létre az éghajlati hatások következtében, így a magasabb területekre jellemző élővilág is megtalálható itt. Hazánk egyik leghidegebb tájegysége az Aggtelek környéki, évi középhőmérséklete mindössze 9,1 °C, a fagyos napok száma százhúsz-százharminc.


Ha a felszíni területeket vizsgáljuk először, változatos vidéket látunk. A déli, melegebb lejtőkön mediterrán jellegű növényzet az uralkodó, főként gyertyános tölgyessel, a lankásabb helyeken kontinentális erdőssztyepp is jellemző. Az ilyen tájakon alacsonyabb növésű cseres és molyhos tölgyesek uralkodók, köztük magasra felnövő fűfélék keverednek tüskés-tövises bokrosokkal. Errefelé aránylag nagy a talajra eső fény mennyisége, a szárazabb és melegebb hatás miatt az élővilág is a délre eső területekhez hasonló. Itt előforduló védett növényeink például a korai fehér szegfű, a finom szőrökkel borított, szemlesütve álldogáló leánykökörcsin és a harcias kakasra emlékeztető kakasmandikó.

Érdekes látványt nyújtanak a karrmezők, vagy népies nevükön ördögszántások, melyek tényleg olyanok, mintha a vékony talajrétegbe szántottak volna bele, mégpedig jó mélyen, mivel a sziklabarázdák térdig érnek.

A hegyek északi lejtőin és a karsztvidékekre oly jellemző töbrök, vízmosások oldalán a nedvesebb, hűvösebb klíma hatására bükkösök nőnek jóval magasabbra, köztük kevesebb hely és fény jut más növényeknek, sokfelé az erdei talajt csupán vastag avartakaró fedi.

A növényzet gazdagsága, sokfélesége mindig összefüggésben van az állatvilággal. A nemzeti park területén 413 védett állatfaj fordul elő. Nagyvadak közül vannak természetesen gímszarvasok, vaddisznók, őzek bőségesen, ragadozók közül viszont mára ritkává vált a hiúz, és néhány éve ismét megpróbálkoztak a farkas betelepítésével.

Madarak közül fontos megemlíteni az egyetlen nálunk fészkelő fajdfélét, a császármadarat. A gyors folyású patakok, folyók mentén ritkán láthatunk vízirigót, egy-egy pillanatra rozsdabarna hasú, égszínkék hátú jégmadár is felbukkanhat erős csippanó hanggal. A tövises bokrokat kedveli a tövisszúró gébics, aki a rovarokat a hegyes tövisekre, vagy ma már sokszor a drótkerítésre szúrja. A magas kórók tetején ül szívesen a pici csaláncsuk.

A karsztvizek halállománya is gazdag, 42 fajt számoltak össze eddig, érdekesség közülük a kövi csík, vagy a fenékjáró küllő. A vizekhez kapcsolódik a hüllők és kétéltűek világának nagy része, itt fordul elő a vízisikló, kockás sikló, s a kecskebéka brekegésétől, unkák unnogásától zengnek tavasszal a mocsarak. A sziklás, melegebb déli lejtőkön él az apró fekete pannon gyík, de csak egy pillanatig láthatók még a gyakorlott megfigyelőnek is, mivel gyorsabban tűnnek el a kövek közt, mint azt szemmel követni tudnánk. A levegőben is könnyen találunk érdekességet. A kardos lepkék, gyöngyházlepkék, fecskefarkú lepkék a napsütötte foltokon kergetőznek, följebb egerészölyvek, igen ritkán parlagi sasok keringenek. Ennek a sasnak napjainkra mindössze 71 fészkét tartják nyilván hazánkban, mert csak a legérintetlenebb vidékeken érzik magukat biztonságban.
Az egész Északi-középhegységben megtalálhatók a régen élt emberek nyomai. Az őskortól mindig lakott vidék volt ez, sok barlanggal, ahol könnyű volt meghúzódni.

Jelentősebb nyomok kerültek elő Rudabányán, Aggteleken. Letelepedni csak úgy lehetett, ha az erdőt kiirtották, mégsem vittek végbe nagy pusztítást; ahol csak lehetett gyümölcsösöket, ligetes erdőt alakítottak ki, aljukban kaszáltak, legeltettek, így egy olyan létformát hoztak létre, amely környezetünkre nézve kevéssé volt degradáló hatású. A megélhetés a favágásra, szénégetésre, gyümölcstermesztésre, állattartásra korlátozódott, ezért a hegyiek lejártak az Alföld peremére vásárokba, ahol az alföldiekkel kereskedhettek.

Az Aggteleki Nemzeti Park legnevezetesebb és mindenki számára ismert képződményrendszere a Baradla-barlang, mely 25 kilométeres összhosszával a mérsékelt égöv leghosszabb patakos barlangja. Őskori leletek bizonyítják, hogy az erre járó emberek számára mindig is ismert volt a barlang eleje. Magyar mondák is szólnak arról, hogy később újra meglelték a helybéliek, és a kihozott hófehér, különös formájú köveket nagy becsben tartották. Odabent a hőmérséklet szinte állandóan 10,5–11 °C körül mozog, a relatív páratartalom 95-100% közötti. Már a XIX. század elején látogathatóvá tették, a szűk részeket kirobbantották, a víz fölé pallókat, hidakat építettek. Sokáig mégsem volt eléggé kihasználva turisztikai célokra, csak a villamosítást követően, 1935 után jöttek egyre többen, majd 1978-ban érte el a látogatási csúcspontot, mikor 250 ezren voltak kíváncsiak a barlangra. Azóta ez a szám visszaesett felére. Tavaly újították fel a megvilágítást, a korlátokat, a járdát, amelyek állapota addigra nagyon leromlott.

A Baradla-barlang élővilága gazdagnak mondható. Következik ez a méretéből, és abból is, hogy a sok mellékágban nem zavarják az állatokat. Máig közel 500 különféle fajt különítettek el a tudósok, például a csak itt élő magyar vakfutrinkát, az apró rákféle szemercsés vakászkát, valamint egy teljesen új gilisztafajt. A Magyarországon előforduló 28 denevérfajból pedig 21-et figyeltek meg itt. Növények is könnyen megtelepednek a megvilágított sziklafalakon, kárt okozva a cseppkövekben. Az algákat, mohák spóráit, fűfélék magvait a víz és a látogatók viszik be magukkal.

Ha valaki az Északi-középhegységben jár, és útba ejti az Aggteleki-barlangot, mindenképp érdemes kicsit a környéket, a felszíni formákat, élővilágot is megtekinteni, meglátogatni a magas vastartalmú Vörös-tavat, a Tengerszem szállónál lévő tavat, keresni foltos szalamandrát, amelyek errefelé százával fordulnak elő tavasszal. Az ördögszántásos sziklagyepet pedig nehogy elmulassza valaki!

Hoffer Erik

2005/42.