Gyermekbántalmazás – Aki sokat simogat, kevesebbet üt

A boldog gyermekkor – emlegetjük. A családban történő nevelés biztosítja legjobban, legtermészetesebben az érzelmi egyensúlyt. Mégis a boldog gyermekkor bizonyos csoportok számára megengedhető luxus, mások számára csupán elérhetetlen vágyálom.

A gyermekbántalmazás nem újkeletű dolog, csak a mai informatív világban erről is több az ismeretünk. A XX. század az, amikor az ókortól ismert viselkedési formákat, mint „gyermekbántalmazást” definiálják. Azóta a felismert esetek száma sajnos egyre jobban nő. Azért váltunk érzékenyebbé, mert gyökeresen megváltozott a gyermekek iránti szemléletünk. Fontossá vált az iskoláztatás, egyre alaposabb a törvényi szabályozás és megindult a nemzetközi összefogás. A bántalmazás kiszorult az intézmények nevelési eszköztárából.

Nehéz pontos statisztikai adatokat mondani a gyermekbántalmazás gyakoriságáról. Ennek számos oka van. Sokszor titokban tartják az áldozatok és a történtekről tudó családtagok is, félve a büntetőjogi következményektől, a megbélyegzéstől. A legtöbb felmérés megegyezik abban, hogy a gyermekbántalmazások kb. 90 %-ában a szülők az elkövetők, s az áldozatok nagy része 5 évesnél fiatalabb. A gyermekek bántalmazása független társadalmi helyzettől, iskolázottságtól és a család jó gazdasági helyzete sem kizáró ok. A felgyorsult élettempó miatt a szülőket gyakran saját problémáik kötik le.

Ha bántalmazásról beszélünk, akkor szinte mindig csak a jéghegy csúcsát látjuk (fizikai és szexuális atrocitások), de ami mélyen elrejtve és nagy tömegben jelen van, az az érzelmi bántalmazás és elhanyagolás. A fizikai és szexuális bántalmazás könnyebben bizonyítható, az érzelmi bántalmazás, az elhanyagolás sokkal nehezebben megfogható. Érdemes megemlíteni, hogy amíg a fizikai és szexuális bántalmazás esetében létezik a szülő és gyermek között kapcsolat, addig az elhanyagolás eseteiben a szülők nagyon kis mértékben élik meg és fejezik ki gyermekeik iránti figyelmüket. Extrém esetekben úgy tűnik, mintha a szülő nem lenne tudatában gyermeke létezésének. Az érzelmi visszaélés körébe sorolható a gyerekek igényeinek elutasítása, a gyerekek szociális izolálása, terrorizálása, a gyerek fejlődésének figyelmen kívül hagyása. De ide tartozik a fejlődéséhez szükséges feltételektől való elzárkózás, valamint gyermekek destruktív és antiszociális viselkedésre való bátorítása is. A bántalmazó szülők egy részének gyerekeire vonatkozó ismeretei nem kielégítőek. Például a gyereket valós koránál idősebbként kezelik, túl magas elvárásokat támasztanak vele szemben. Klinikai tapasztalatok szerint a rossz bánásmód különböző típusai kombinálódhatnak. A különböző típusú bántalmazások elválasztása a fejlődésre gyakorolt eltérő hatásuk miatt mégis indokolt.

Minél fiatalabb korban hatnak a rizikótényezők, annál súlyosabb következményekkel számolhatunk. A csecsemőkor, az autonómia nagyobb igénye miatt a 2-4 éves kor és a kamaszkor a bántalmazás szempontjából különösen veszélyeztetett életkori szakaszok. Veszélyeztető tényező továbbá, ha a bántalmazás ismétlődő, folyamatosan megélt esemény. A bántalmazás hatásai akkor még rombolóbbak a gyermek személyiségére, ha a bántalmazó személlyel korábban érzelemteli kapcsolata alakult ki.

A szülők gyakran nevelési célzattal bántanak, és sok gyermek azt is gondolja, ez természetes. Nincs is megfelelő eszközük, hogy kilépjenek e körből. Nem működik még a tanúvédelem; de vajon melyik szülőt csuknák be például azért, mert lehülyézi gyermekét? Pedig pontosan tudjuk, hogy ez egyenértékű egy késszúrással és a vérzés bizony évekig tart. Kérdés, kitől és milyen segítséget kapjon ez a szülő? Sajnos az elkövető szülők száma nem csökken, ezért a megelőzést egyre jobban hangsúlyoznunk kell. Minden ember nevelési módszereiben „szükségszerűen” jelen vannak azok a mozzanatok, hatások, melyek őt érték gyermekkorában. Van, aki ezt tagadja, sokan elismerik, mások pedig tudatosan követik. Több bántalmazó család van, ahol a bántalmazás generációról generációra „öröklődik”. Gyakran halljuk bántalmazott gyermekek szüleitől: Engem is vertek, mégis rendes ember lett belőlem”. Mi lehet e vélekedés hátterében?

Ahol a gyermekek tömegei elveszítik a gyermekkor esélyét, s ahelyett a bántalmazás, az elhanyagolás, szexuális molesztálás, szélsőséges kihasználtság, érzelmi-fizikai terror helyzetében és légkörében nőnek föl, nos, ezek a társadalmak annak a kockázatát viselik, hogy az így felnövő gyermekekben az erőszak társadalma születik újjá.

A szülői mesterséget évezredeken keresztül tapasztalati úton adták át elődeink. Napjainkban ez a folyamat nem zavartalan. A szülők nevelési ismeretei hiányosak és megszerzését nem tartják fontosnak. A családban a nevelés elsősorban verbális úton történik. A szülők a saját példaadó szerepükről és annak jelentőségéről keveset tudnak, nevelési kultúrájuk inkább hagyományokra támaszkodó.

Eddigi tapasztalataim szerint a legtöbb, szülő által megjelölt nevelési probléma helytelen nevelésük következménye lehet. Elgondolkodtató, hogy a családok nagy számánál központi kérdés az, hogy a gyermek annyit és annyiszor egyen, ahányszor a felnőtt jónak látja.

A gyermek részéről érdemes válogatni, nem enni, hiszen ilyenkor kapja a szülőtől a legtöbb időt és figyelmet. Az akarat fontosságával minden felnőtt tisztában van. Ezért is sajnálatos, hogy az akarat fejlődését, s annak megnyilvánulásait nem ismerik fel gyermekeiknél.

Nagyon sok szülő veri gyermekét különböző módon anélkül, hogy azt verésnek ismernék el („csak a fenekére csapok”). Lényeges tudni e módszerek alkalmazásánál, hogy sohasem szabad a személyre irányulniuk, hanem mindig a cselekedetre, viselkedésre. Legtöbbször a szülők saját nevelési hibáik miatt büntetnek, és ezt nem ismerik el. A szülők a büntetéssel is törekednek arra, hogy a gyermekek ne zavarják „pillanatnyi kényelmüket”, engedelmeskedjenek. A gyermekkel éreztetik az alá- és fölérendeltséget, valamint a véleménynyilvánítás különböző módjait is büntetik.

A szülők többsége azért kénytelen büntetni, mert nem ismer más, jobb módszert gyermeke irányítására. Kevésbé kellene alkalmazniuk, ha helyesen és helyeset követelnének gyermeküktől. A büntetéseknek az legyen a célja, hogy tudatosítsuk gyermekünkben: az ember felelős tetteiért. A verésnek nagy veszélye, hogy arra tanít: ha dühös vagy, üss! Ezért is nehéz e hagyományt megszakítani. Nem helyeselhető a testi fenyítés, bármilyen „szeretetteljes” formát adjanak is neki. Az erőszak az emberi méltóság megsértése, megalázása. Ma sok szülő nem tudatosan, nevelő célzattal ver, hanem hirtelen felindulásból és egy-két ütésnél meg is állnak – a társadalmi elítélés miatt, hogy ne maradjon a gyermeken ütésnyom. De vannak szülők, akik meg vannak győződve arról, hogy verés nélkül nem lehet nevelni. Viszonylag kevés szülőnek van türelme ahhoz, hogy kellő mértékben bevonja gyermekét a családi munkamegosztásba. Ezzel nehezítik a gyermekek önállósodását, a társadalmi szerepekre való felkészülését, továbbá le is rövidül az együtt töltött idő. Ezek az együttlétek egymás megismerésének igen fontos lehetőségei, a meghitt hangulatú közös élmények az érzelmi kapcsolatot is erősítik.

A nevelés hiányosságai nem magyarázhatók időhiánnyal. A mulasztások oka a nem megfelelő szülői példa, az ésszerűtlen elvárások, a tervezés és szervezés hiánya, következetlenség, sietség és a kényelem. Neveléshez segítséget mégis kevesen igényelnek. Úgy érzem, a családok a gyermekük nevelési problémáit saját kudarcként élik meg, a nevelést magánügynek tekintik.

A legnagyobb ártalom a gyermek számára, ha nem szereti őt az anyja. Ennek hátterében többnyire a párkapcsolat problémája áll. A régmúltban is ez volt a gyermek kitevésének oka és ma is az.

Évente mintegy 25 újszülött-gyilkosság van és a nyomozó szakemberek véleménye szerint ezt egy látencia szorzószámmal is növelni kell, tehát a valós elkövetés ennek többszöröse.

Társadalmi igény az újszülött-gyilkosságok megelőzése. Ez a szándék hívta életre három évvel ezelőtt a Gólyahír Egyesületet. Alapítói szakemberek, védőnők és a már sikeres örökbefogadó szülők.

Az elkövetés okai közt leggyakoribb – mint az abortuszoknál is, hogy az anyák elhagyottak vagy bántalmazottak – az apák nem állnak mellettük.

Ha a gyermek apjához érzelmi kapcsolat köti az anyát, körülményei ellenére nagyobb az esély arra, hogy felneveli gyermekét és akár az utolsó pillanatban is megváltoztatja véleményét. Könnyebb a gyermek elhagyása, ha egyszeri, alkalmi kapcsolatból fogant. Akit a körülmények visznek rá az örökbeadásra, annak nehezebb az elválás.

Mi tiszteljük ezeket az anyákat, mert átgondoltan döntenek. Az egyik alkalommal a körülmények miatt titkos lemondás lett volna célszerű, de az anya nem tudta megtenni, mert úgy nem érezte biztosnak, jó helyre kerül-e a gyermek. Felelősségteljesen adják ezek az anyák gyermekeiket. Sokan a kórházi bentlét alatt még szoptatják is kicsinyüket, mondván: „útravalót is adjak és el tudjunk búcsúzni”.

Az örökbefogadó szülők is hosszú utat tettek meg és az sem ritka, ha sérült gyereket fogadnak el, mert ők csak szeretni akarnak. Nem ítélik el az életet adó anyát, hálásak. Az örökbefogadók akkor jók, ha elfogadják az anyát, így a gyerekkel szemben is nyitottabbak. Többször tapasztaltuk, hogy megkeresik a közös pozitív pontokat, hasonlóságokat, ez beszélgetési alapot ad. 1998-ban részt vehettem egy nemzetközi tréningen, melyet terhességvesztés és gyermekkori bántalmazás kutatásával és kezelésével foglalkozó nemzetközi intézet tartott. Rendkívül érdekes volt, ahogy bemutatták az összefüggést a terhességvesztés, az abortusz és a gyermekbántalmazás, elhanyagolás között.

Tudjuk, nehéz átadni a gyermeknek azt, amit a szülő sem kapott meg. De egy tudatosabb élet során minden helyrehozható, fejleszthető, javítható. Célunk lehet, hogy elősegítsük a családon belüli verbális közlést. Mondhassák el a gyerekek, ha megbántották őket és hallgassák meg őket a szülők. A gyermekek védekeznek, vagy azonosulnak az agresszorral, esetleg tükröt tartanak a szülők elé. Ha az apa-anya vitatkozik, a gyermek meghúzódik, mozdulatlan és hallgatózik. Így van ez méhen belül is. Ilyenkor a szülők az ellenség s a gyermek úgy érzi, sehová se tud elbújni és senki se védi meg! Rendkívül érdekes volt számomra az a kutatás, amely bebizonyította, hogy a gyermekek ismerik a ki nem mondott családi titkokat: például gyermekrajzokban pontosan megjelennek a meg nem született testvérek, sőt a szülők testvérei is.

Azt gondolom, a gyermeknek legfontosabb, hogy elfogadott legyen. „Gólyahíres” munkánk során mindannyian megtapasztaltuk ezt a csodálatos elfogadást, szeretetet, amelyet a nem kívánt, titkolt terhességüket viselő nők mutatnak magzatuk iránt, és úgy érzik, jót cselekszenek, amikor örökbe adják őket. Szeretet-burok veszi körül ezeket a szülő párokat és nem véletlenek a közös szülések (örökbeadó és fogadó) – ezek azok a gyermekek, akiket két anya szült.

A tragikus háromszögek mindig jelen vannak: Elkövető, Áldozat, Megfigyelő. A mi felelősségünk ez utóbbi, annál is inkább, mivel a fájdalom és a zavarodottság állapota a segítőt nem érinti.

Ács Rozália védőnő
A Gólyahír Egyesület munkatársa

2002/33.