Látás, látvány, illúzió

A mulandóságra ítélt világ látása

Sokszor merengtem a csillagos eget figyelve idő, tér és illúzió viszonyáról. Ladakhban járva láttam a legtisztább égboltot. Ahogy felnéztem, csillagok milliárdjai sorakoztak oly sűrűn egymás mellett, mint a mesefilmekben. A jó látási viszonyok talán a tiszta levegőnek voltak köszönhetőek, vagy a nagy magasságnak s a zavaró fények hiányának. Ez a sokmilliónyi csillag eltérő távolságra van tőlünk. Némelyik csak pár fényévnyire, de sok közülük akár több ezer fényévre kering tőlünk. A csillagok távolsága a fény sebessége alapján határozható meg; egy fényév az a távolság, amit a fény egy esztendő alatt fut be, másodpercenként 300.000 kilométeres elképesztő sebességgel.

Dia1112

A csillagos ég múltbéli állapota

Ha tehát felnézünk az égre, nem a csillagok mostani állapotát látjuk, hanem azt, ahogyan a távolabbiak több ezer, a közelebbiek néhány száz esztendeje léteztek. Köztem és a végtelen között minden méteren más-más időzóna érvényesül. S ahogy igaz ez a csillagoktól a Föld irányába haladva, igaz megfordítva is: a jelen pillanat képe eszeveszett sebességgel halad a mindenség felé, hogy ott egyre táguló, ritkuló képként hagyjon benne örök lenyomatot. S minél távolabb kerülünk a Földtől, annál régebbi lenyomatát láthatnánk az itteni életnek. Ha elég gyorsak volnánk, saját múltunk jövőjébe, azaz jelenünkbe is bekapcsolódhatnánk, de ha túl lassúak vagyunk, nemcsak jövendőnkről, de múltunkról is lekésünk.

Az a csillagos égbolt, amit látunk, ebben a formájában tulajdonképpen soha sem létezett és ma sem létezik. Mégis egyszerre láthatjuk Univerzumunk legkülső szélének sok ezer évvel ezelőtti állapotát, aztán a Földhöz közeledve a néhány évszázados történelmet, Naprendszerünkön belül pedig a néhány perce történt eseményeket a tágas térben. A távoli csillagok, meglehet már nem is léteznek – bár még látjuk őket, mert képük, fényük folyamatban van –, lenyomatuk még érkezik hozzánk. A fénysebesség korlátai miatt nem érzékelünk bizonyos változásokat, amik pedig fontosak volnának: a fényhez kötött érzékelés korlátozó küszöbértéket is jelent.

Minden észlelésünk első korlátja a fény. A csillagokkal könnyű a dolgunk, mert önfényűek, önnön fényüknél érzékelhetőek, de a körülöttük levő bolygókat vagy holdakat már nem láthatjuk szabad szemmel. Földi körülmények között is csak azt észleljük, amit megvilágít a fény. Ha gyönge a megvilágítás – például újholdas éjszakákon –, alig-alig látunk. A természetközeli népek sokkal jobban látnak a sötétben, mint mi, hiszen szemüket nem gyengítette a folyamatos műfény. Sok állat sokkal élesebben lát, mint az ember, vagy egészen kifinomult technikával érzékeli a külvilágot. Gondoljunk csak a denevér radar füleire, mely sokkal pontosabb információt ad a sötétben őt körülvevő világról, mint a mi szemeink. A denevér magas hangot ad ki, mely a tárgyakról visszaverődve jelöli azok helyét, nagyságát és formáját.

Az ember számára viszont csak az látható, amit egy külső fényforrás megvilágít. Ezzel kiszolgáltatottá váltunk a külső fényforrással szemben, aminek a színe is fontos, hiszen meghatározásaink a Nap sárgásfehér fényénél igazak. Az ettől eltérő színű fények más-más látványt nyújtanak, néha láthatatlanná téve dolgokat. A filmes szakma gyakran használta ki a kék háttérből adódó lehetőségeket.

Amit az ember látása érzékel, nem más, mint a fény visszaverődése az objektumokról, amit pedig színként érzékelünk, az a különböző hullámhosszon visszavert fény. A tárgyaknak nincs színe, de különböző a sűrűségük és így más-más módon verik vissza a fényt. A szemünk finomságától függ, hogy mi az a legkisebb módosulás, amit már színváltozásként érzékelünk. Nyilván ebben sem vagyunk egyformák, hiszen a kifinomultabb látással rendelkezők számára kisebb változás is észlelhető.

Az anyagnak létezik olyan ritka formája, amit már nem látunk. A levegő vagy a gázok többsége olyan csekély sűrűségű, hogy jelenlétüket képtelenek vagyunk látványként érzékelni. Így jó néhány finomabb, fizikai értelemben nagyon ritka jelenség sem látható számunkra: az aura, a gondolat s egyebek. Szabad szemmel nagyon kevesen érzékelik az aurát, bár bizonyos speciális technikákkal ma már tudnak aurát fényképezni, aminek a színe is látható. Akinek jó a szeme, láthatja, pontosabban érzékelheti a hő jelenlétét, hiszen a felforrósodott levegő másként engedi át a fényt, és kicsit torzítja a mögötte levő világot. A levegő esetében is létezik ilyen fényvisszaverődés, illetve -elnyelés, de a levegő oly ritka, hogy nincsen színe. (Tegyük hozzá, szerencsére, hiszen különben nem látnánk semmit a környező világból, mert eltakarná a levegő!)

A világ kiegészíthetősége

A tárgyak egymásmögöttisége így is okoz némi nehézséget. Agyunk kiegészíti a hiányzó részeket, de ezt meg kell tanulnunk. Ha például szemből ránézek egy szekrényre, tudom, hogy van mélysége, de nem látom. Ha egy fa törzsét eltakarja a ház vagy a kerítés, tudom, hogy van törzse, bár nem látom.

A világ kiegészítésének feladata nagyon gyakran okoz problémát. Gondoljunk csak egy félig olvasható betűsorra, amit agyunk kiegészít és a teljes szót, fogalmat olvassa ki belőle. Az emberek többsége azt hiszi, az ilyen feladatokat mindannyian egyformán oldjuk meg, pedig ez messze nem így van. Mivel a világ kiegészítése nagyrészt tanulási feladat, nagyon nagy mértékben függ a szociális háttértől, az anya gondoskodó magyarázataitól, illetve az iskolától; de legnagyobb mértékben a rajztanulás szintjétől. Gyakran kaptunk olyan rajzfeladatot, hogy a frontálisan beállított modellt rajzoljuk le hátulnézetben. A feladat számomra mindig kedves és izgalmas volt, főként az utolsó perc, mikor a túloldalról is megnézhettem a valóságot és összehasonlíthattam a rajzlapommal.

A látvány és a tudat nagyon szorosan kapcsolódik egymáshoz. Ezért használja a magyar nyelv a „látó” szót a magas szellemi képességekkel rendelkezők megnevezésére, hiszen ők a látvány szintetizálására a tudatosság legmagasabb rétegeit használják fel. Látnak olyan dolgokat, melyek az egyszerű emberek számára nem is érzékelhetőek.

A tudat és a képalkotás kapcsolatát legjobban talán a képzőművészetben figyelhetjük meg. Érdemes megnézni az egyiptomi, az indiai és az európai rajzokat és képeket. Az egyiptomiaknál, mint ismeretes, nem volt jelen a perspektíva, képeiken a valóság minden részletét ábrázolták, még a takarásban levő részleteket is, kiterítve vagy egymás fölé helyezve. Így tulajdonképpen sokkal több információhoz juthatunk, mint a nálunk megszokott perspektivikus képeken. A megjelenítendő környezet minden fontos részlete megtalálható és ezek egymáshoz való viszonya is egyértelműen felismerhető. Ez természetesen nem arra utal, hogy az egyiptomiak nem láttak perspektívát, hanem eltérő véleményt alkottak a képi ábrázolásról. Azt jelenítették meg, ami számukra a legfontosabb volt. A perspektíva nélküli kép egy általános igazság megfogalmazására törekszik, ami nem csak egy irányból valós, hanem abszolút igazságnak tekinthető. (Ehhez hasonlóak a nálunk is alkalmazott szerkezeti, nézeti rajzok.) Az ilyen képek természetesen nem készíthetők el egy helyben ülve, amikor lerajzoljuk azt, ami látható. Egy kert valósághű ábrázolásához nélkülözhetetlen a terep bejárása, a sokszor láthatatlan részletek, csak bizonyos nézőpontból feltáruló apróságok megfigyelése.
Az egyiptomiak az emberábrázolásnál is a legjellemzőbb irányokat, nézeteket használták fel: a fejnél a profilt, a testnél a frontális nézetet, a lábaknál az oldalnézetet. Ilyen pózban sohasem áll az ember, teste mégis így képezhető le a legpontosabban; ráadásul ez a nézet az emberlétnek egy olyan elegáns és tiszta megfogalmazását adja, amely mentes szinte minden evilági anyagi jellemzőtől (tudatlanság, szenvedély), s a humán létezés isteni perspektíváját helyezi előtérbe, minimális karakterábrázolással.

Ugyanez figyelhető meg a régi indiai képeken is. Nincsenek túlrészletező természeti leírások, nincsenek árnyékok. Természetesen nem azért, mert nem látták, vagy nem tudták volna lerajzolni, hanem azért, mert az emberlét abszolút vonatkozásait igyekeztek megragadni. Ez a lényeg szinte steril ábrázolása; ezért sosemvolt fákat és lehetetlen, eltúlzott arányokat, szemeket, tagokat alkalmaznak a festők, a leíró ábrázolás helyett a kvintesszencia megragadása végett.
Így tudták ábrázolni a magas szintű érzelmeket, a raszákat, s ez a képesség éppen nem a feleslegesen túlrészletező technikából adódik, hanem a letisztult, jól áttekinthető szerkezetből, az arcokból és a tekintetekből sugárzó emóciókból. Az indiai képzőművészet esetében is az abszolút igazság megragadása volt a cél, hogy az alkotás képileg „örök időkre” fogalmazza meg az általános igazságokat.

Perspektívanyerés és -vesztés

Az európai festészet is ezeken az alapokon indult el, de a reneszánsz végleg megváltoztatta a képi ábrázolás szemléletét. Az olajfestészet megjelenésével egy időben alakult ki a perspektíva újszerű használata, ami már nem az általános igazságot tekintette legfőbbnek, hanem bevezette az „ahogyan én látom a világot” alapelvet.

Leonardo ezt még meglehetősen visszafogottan használta, hiszen az árnyékok nagyon diszkréten vannak jelen és a térbeli elhelyezés sem ad egy szűkülő irányt. Hasonlítsuk össze az ő képeit a ma divatos, az abszurditásig fokozott perspektivikus ábrázolásokkal, ahol az árnyék már jelentősebb, mint a fény, és az ember anyagi mivolta, szenvedélyessége van jelen, nem pedig a lelke. A tér szűkülése szinte drámai, kizárja a távolba látás minden lehetőségét. Csak a legjobbak képesek a fizikai tér és dimenzió lezárásával vagy megsemmisítésével feltárni a metafizikai valóság lehetőségét, feltörve a transzcendens dimenziók pecsétjét.

A tudat átalakulásával a látásmód is nagymértékben átalakul, ami talán a művészetben ragadható meg a legjobban. (Gondoljunk csak a Rorschach-féle teszt asszociációs képeire!) A realista látásmódot hajlamosak vagyunk magasabb szintűnek tekinteni, pedig talán ez van legmesszebb a valóságtól. A művészvilág játékos kedvében olyan képeket is alkotott, melyek egyszerűen az emberi szem gyengeségét használják ki, így nyújtják a látványt. Gyakran éltek a két dimenzió kínálta trükkök lehetőségével, erre talán az egyik legjobb példa Vasarely pop-art művészete. Olyan módon játszott a vonalakkal, hogy szinte valósággá vált a három dimenzió a papíron, anélkül, hogy bármilyen árnyékolást alkalmazott volna. Szemünk nem tudja követni a síkot, hanem a vonalak hatására átlép a térbe. A huszadik század második felében sokan játszottak ezzel, és a reklámszakma is gyakran használta. A pirosnak és a kéknek is van olyan árnyalata, mely egymás mellé helyezve előtérbe hozza a feliratot. Vagy nézzük a varázsképeket, ahol létezik egy elsődleges kép, melyet mindenki lát rögtön, illetve egy másodlagos kép, ami csak egy idő után tűnik elő, a fókuszálás gyengülésével. Ilyenek a látásvizsgálatban alkalmazott színes körök mögé rejtett számok.

A szem gyengesége gyakran határt szab lehetőségeinknek. A szürkületi farkasvakság vagy a túl erős, vakító fény valósággal bántó benyomás. Nem tudjuk követni a nagy sebességgel mozgó tárgyakat – például egy lövedék útját –, de a túl lassan mozgó vagy változó jelenségeket – például egy hegy sorvadását – sem. Érzékelésünk eme korlátai nehezítik kapcsolatunkat a külvilággal.

Ezért tarthatatlan a közkeletű mondás: hiszem, ha látom – mert a szemünk gyakran becsap bennünket. Azt sem látjuk, ami az orrunk előtt van, az empirikus észlelés sokszor csődöt mond. Egy százforintos fémpénz elegendő a Nap eltakarásához, holott az sokszorta nagyobb, mint az érme. A Hold gyakran a Nappal azonos méretűnek tűnik, pedig jóval kisebb. Számunkra evidens, hogy ami messzebb van, azt kisebbnek látjuk. Ez egyre szűkülő perspektívát feltételez, ahol csak a távolság ismeretében tudunk viszonyítani. Egy képen ábrázolt látvány abszolút nagyságát nem tudjuk meghatározni, csak akkor, ha van viszonyítási alapunk. A filmes szakma és a látványtervezők gyakran élnek ezzel a lehetőséggel is. Látásunk gyöngeségét a szemfényvesztők is kihasználják mutatványaik során. Eltüntetnek és elővarázsolnak dolgokat, amik a mutatvány előtt s után is ott voltak, csak mi nem látjuk őket.

De mennyi minden zajlik előttünk, anélkül hogy bármit látnánk belőle! Nem látjuk a meleget vagy a hideget, nem látjuk a zenét, vagy az érzelmeket, mint önálló rezgéseket; nem látjuk, ahogy a fény halad, nem látjuk a levegőben szaladgáló vírusokat; semmit, ami túl kicsi vagy túl nagy. Hullámhosszban és méretben egy igen szűk intervallum az, ami látható számunkra.

Mégis mi az, amit látunk? Amit látványként érzékelünk, valójában nem más, mint a retina irritációja. Valamely ingerhatás éri az érzékelő felületet, de ez a hatás függetlenedhet a minket körülvevő tárgyi valóságtól. Tehát láthatok egy asztalt, ha „asztal hatás” éri a szememet, mint például a filmnél, pedig valójában nem asztal van a vásznon, hanem csak a vetített képe.

Erre a gondolatra épült a hetvenes években készült Brainstorm című film. A történet szerint a látóidegen keresztül a többi idegvezeték is elérhetővé vált, így a computer vezérelte látvány nemcsak mentális hatást keltett, hanem testileg is átélhetővé vált. A gépi vezérlés más-más forgatókönyvek szerinti élmények gyakorlati megélését tette lehetővé, sőt, fordítva is működött a dolog: az emberek tapasztalataihoz kapcsolódó képeket is rögzíteni tudták. Így tapasztalták meg mások is, hogy mit lát egy zongorista játék közben, vagy mit érzékel az ember a halála előtt.

Az anyagi látás alapja egy idegpályán végigfutó ingerhatás, ami többnyire a fizikai valóság hatására jön létre, de nem feltétlenül. A látvány tapasztalati úton válik tudatos valósággá számunkra, ellenben a tisztánlátás azt feltételezi, hogy nem az anyagi látványhoz kötjük a tapasztalatot. Megpróbálunk finom rezdüléseket is észrevenni, túl az anyag bűvöletén, s egyre közelebb jutva az anyagtalanhoz. A tisztánlátás azt jelenti, hogy a kevésbé sűrű halmazokat is érzékeljük, s ezekből minél magasabb szintű összefüggéseket igyekszünk megérteni, majd ezeket az eredményeket visszavetítjük a látványra.

Ismertem olyan világtalan embert, aki érzékelte az aurát és a harmadik szemével látott. Számára az emberek fényesebb vagy kevésbé fényes fénygombócok voltak, így mindig tudta, ki honnan beszél hozzá és milyen lelki szinten áll az illető. Melyik látás a valóságosabb: az övé vagy a mi anyagi szemünk által megismert világ? Lehetséges-e, hogy az ő általa megismert dolgok nincsenek a mulandóság táblájára róva? Olyan ez, mintha a biológiai szem csak azt láthatná, ami az örök változás keretein belül zajlik, s bár tudomásunk van a mindenség egy másik régiójáról, azt mégsem láthatjuk. Talán túl durvák a látóidegeink és így csak az igen erős hatást érzékelik? Vagy létezik a finomabb látásnak egy másik eszköze?

A látás, mint érzékelés három szereplője a fény, a szem és a tudat. Az első problematikus elemről, a fényről már beszéltünk, a második a látás eszköze, a szem, ami felfogja a fényvisszaverődést. Ez az eszköz, a fizikai látás sem eléggé kifinomult, s bár a látás, mint érzékszervi működés fantasztikusan bonyolult, mégis mondhatjuk, a kifejezetten durva hatások észlelésére van kalibrálva. Szemünk a Napot nem bírja, hiszen annak belső fénye túl sok számára. Meglehetősen szűk intervallumban – 400 nm-687 nm közötti hullámsávban – érzékeljük látványként a világot. A fény mellett persze a hallás, hőérzet formájában egyéb hullámokat is érzékelünk, más módokon is letapogatjuk a világot.

A túl gyors mozgást nem különálló képként érzékeljük, mert retinánk nem képes elkülöníteni az információkat. Az 1/100 illetve 1/250 másodpercnél rövidebb időegységek alatt végbemenő mozzanatokat folyamatos mozgásként látjuk. A technika szemünknek ezt a gyengeségét használja fel az animáció esetében. Ettől kezdve az érzékszervi korlátozottság szinte előnynek tűnik, valójában mégis az észlelés csődjéről van szó.

A harmadik tényező a tudat, ami befolyásolja látásunkat. Bizonyára mindenkivel megtörtént már, hogy valamit csak homályosan látott, s ekkor fantáziája valamely ismert tárgyhoz hasonlította a látványt. Fantáziánk eme kiegészítő képessége függ a pillanatnyi lelkiállapotunktól és tudatszintünktől. Ugyan nem a látással, hanem a hallással kapcsolatos a példa, mégis szemlélteti tudatunk befolyásoltságát: egy bérházban késő éjjel nagy zajjal becsapódik egy ajtó. Többen fölriadnak. A házban lakó zeneprofesszor azt mondja: Esz! A tűzoltóparancsnok felkiált: Gázrobbanás!

Egy apró szögletes objektum homályos látványát kondicionáltsága és szocializáltsága szerint más- és másféleképpen értékeli az ember. Egy számítógépes szakember bizonyára valamely alkatrészt fedez fel benne, míg egy háziasszony vagy egy busman vadász egészen mást. Fantáziánkban csak olyan dolgok születnek, válnak képpé, amit vagy részleteiben, vagy teljes mértékben ismerünk már. Az ókori földrajzi írók szövegeiben megjelenő egylábúak, mell-szeműek és aranyásó hangyák, a középkori festők apokaliptikus pokol-víziói vagy a fantasztikus filmek szörnyei elemeikben külön-külön léteznek a természetben, csak éppen abban a sajátságos összeállításban nem, ahogyan a fantázia bemutatja őket. Valamely állatfaj esetében létezik olyan fül, szem vagy száj, mint amiről a fáma szól, de esetleg nem olyan kombinációban, elhelyezkedésben vagy méretben. A fantázia eme korlátja, miszerint az ember nem találhat ki olyasmit, ami valahol, valamilyen formában ne létezne, egyben a ráció axiómáját is felállítja: a létező elme csak létezőt találhat ki, nem létezőt a létező nem tükrözhet vissza. Fantáziánk nem képes olyan dolgot, tárgyat vagy személyt megalkotni, amivel vagy akivel nem találkozott jelenlegi vagy előző életei során. S ha elrugaszkodunk a fantasy világától, meg kell állapítsuk, saját személyes univerzumunkat csak olyasformán tudjuk kiegészíteni, amilyen információkkal már rendelkezünk. S a világ ilyetén kiegészítésének szerves része az emberi feledés és emlékezés, amikor megfeledkezünk valamiről és kipótoljuk gondolatainkkal. Hasonló kép láttán – vagy ha valaki emlékeztet rá – visszatér, felébred a tudatunkban a forma, a kép és a hozzá tartozó információ, legyen az tudati vagy érzelmi töltésű.

Érzékelésünket, s azon belül a látásunkat tehát három fő tényező befolyásolja: a fény-fényforrás, az érzékszerv – jelen esetben a szem, mint eszköz, és a tudatunk. E három adekvát együttműködése eredményezi a képet, amit látunk. Bármelyik gyenge vagy helytelen működése esetén nem kaphatunk tiszta képet a valóságról. És ez a negyedik tényező, a valóság.

Melyik szintjét kívánjuk látni a valóságnak? Hiszen a világ végtelenül sokrétű. Igaz ez a mindenség anyagi, tárgyi vetületére is, még inkább a morális, erkölcsi és spirituális vetületeire. Mire kíváncsi az ember, aszerint látja a világot. Amennyiben a hibákra kíváncsi, akkor eszerint látja, ha a valós erényekre kíváncsi, akkor úgy. A világ ugyanaz, jelen van benne ez is, az is. De melyik szelet fontosabb a számunkra, melyik segít rajtunk?

Látja-e a szemünk a változás minőségét? Látja-e szemünk az állandó és a változó dolgok különbségét? Meg tudjuk-e különböztetni a mulandót és a maradandót? Milyen egyszerű volna, ha minden maradandó vagy örök dolog kék lenne, minden átmeneti pedig piros, legalább egy halvány árnyalattal. Csak ránéznénk valamire, s rögtön látnánk a minőségét is. Ha nem is ennyire egyszerű a segítség, azért még sincs magára hagyva az ember. Az iskolában tanultuk az anyagmegmaradás törvényét: „anyag nem vész el, csak átalakul”. Ez az átalakulás szinte folyamatos, s bár az anyaglét örök, de megjelenési formái nagyon változóak és illékonyak. Hétköznapi körülmények között az átalakulás oka aligha látható, talán ijesztő is volna, ha mindig mindannyian látnánk a világ e folyamatos elmúlását, átminősülését. Többnyire csak azt látjuk, ami változó, aminek állandósága pusztán a változás. Röviden szólva, amit látunk, az nem valós, illetve szemünk csupán egy átmeneti valóságot képes érzékelni. Fizikai szemünk a világnak az átalakulásra ítélt részét látja csak.
De kialakulhat egy olyan belső látásmód, ami a folyamatos átalakulás mellett az állandóságot is érzékeli. Bár a külső burok akkor is látható marad, de mögötte felsejlik a maradandóság látomása…

Ubornyák Katalin

2003/36.